Egy olyan kormány kialakítása során, amelyet férfiaknak kell igazgatniuk az emberekkel szemben, a nagy nehézség ebben rejlik: először lehetővé kell tenni a kormány számára, hogy irányítsa a kormányzottakat; és a következő helyen kötelezze önmaga kontrollálására. (dőlt betűvel hozzáadva)
A James Madison által 1788 februárjában írt Federalist Papers című dokumentumban található, implicit figyelmeztetés látványosan figyelmen kívül maradt.
Az USA, Ausztrália és az EU egyaránt föderalista elképzelésként indult, rendkívül független alkotó államokkal, és olyan alkotmányokkal, amelyek illegálissá és lehetetlenné tették egy nagy központi kormányzat felemelkedését. Mégis, mindhárom helyen kudarcot vallott a föderalista projekt, és egy óriási központi bürokrácia keletkezett, amely – ahogy azt korábban már kifejtettük – megfojtja mind az államok, mind az ország életét.
Hogyan történt ez az ellenséges hatalomátvétel, és hogyan hozzunk létre egy új föderalizmust, amely ellenáll annak, hogy újra szörnyeteggé váljon?
1. esettanulmány: Az Egyesült Államok föderalizmusának kudarca
Az Egyesült Államok radikálisan föderalista alkotmánnyal és gyakorlati kerettel indult. Szinte mindenért a független államok voltak felelősek, és a központi kormányzat szerepe elsősorban az volt, hogy szükség szerint háborút viseljen a külföldiek ellen, és kezelje az olyan dolgokat, mint a kereskedelmi normák.
Az egyik nagy változás az első világháborúval történt, amikor az alkotmány divatos értelmezése madisoniról wilsonira változott, Madison központosított hatalommal kapcsolatos gyanakvását és ellenzését Wilsonnak a központi kormányzatban való hatalomkoncentráció előnyeibe vetett hitével váltva fel. Ennek a doktrinális változásnak az eredménye Woodrow Wilson általi létrehozása egy olyan adminisztratív állam létrehozásához vezetett , amelyben a központi végrehajtó hatalom hatalma óriási mértékben kibővült, és ezzel együtt a Washington kormányzati és adminisztratív apparátusa által elszívott gazdasági erőforrások részesedése is.
A szövetségi kormány által elköltött GDP százalékos aránya az 2 körüli 1900%-ról napjainkra 25%-ra nőtt, a háborúk, a mentőcsomagok és a bezárások idején tetőzött. Minden egyes válság okozta csúcs után a bürokrácia mérete (vagy legalábbis a bürokrácia által elköltött összeg) némileg csökkent, de magasabb maradt, mint a válság előtt.
A szövetségi kormány e terjeszkedésének különösen kirívó példájaként a védelmi ipar obszcén nagyra nőtt. Az Egyesült Államok Védelmi Minisztériumának költségvetése 842-ben 2024 milliárd dollár, ezen felül a Fehér Ház további 50 milliárd dollárt kért Ukrajnának az Oroszországtól elszenvedett vereség késleltetésére, miközben több ukrán életet áldoz fel, támogassa Izraelt a Hamász elleni háborúban, és egyéb tevékenységeket folytatni, amelyek pénzt juttatnak el a hazai katonai vonatkozású iparágakhoz.
Az Egyesült Államok többet költ védelemre, mint a következő 10 ország együttvéve, több mint kétszer annyit, mint Kína, és hétszer többet, mint Oroszország, még akkor is, ha figyelembe vesszük Oroszország jelenlegi katonai költségvetésének megugrását, amely Amerika értékes oroszellenes haszonállamának ostorozása miatt következett be. Az amerikai egészségügyi rendszer, amely – amint azt egy korábbi, 2023 októberi bejegyzésünkben is kifejtettük – nagyrészt hatástalan és parazita, egy újabb ragyogó példa a felfújt központi struktúrára, amely felfújt magánstruktúrákhoz kötődik.
Hogyan keletkezett ez az elszabadult puffadás? Röviden: küldetéscsúszás és korrupció.
A nagyvállalatok több szabályozást akartak , hogy megnehezítsék az iparágukba belépők életét. A jogi és börtöngondnoki szakmák több ügyfelet (foglyokat) akartak és találtak is. Az egészségügyi ipar több ügyfelet (betegeket) akart és talált is. A védelmi ipar több külföldi ellenséget akart és talált is. Ezért ezek a csoportok mindegyike különféle módon ösztönözte és noszogatta a szövetségi kormányt, hogy segítse magánérdekeik terjeszkedését.
Útközben, ahogy a kormányzat centralizáltabbá és hatalmasabbá vált, új ügynökségeket is létrehozott a szervezetek, például a pénzügyi intézmények, a szennyezők és a telekommunikációs cégek szabályozására. Ezeknek az iparágaknak a nagyvállalatai, akárcsak előttük a védelmi és egészségügyi iparban működők, végül hatalmukba kerítették szabályozóikat , és a kisebb cégek megszüntetésével a versenytársak, az általános verseny csökkentésével pedig a fogyasztók ellen fordították őket. A központ megnövekedett hatalmát az erőforrások kisajátítására és ellenőrzésére arra használták fel, hogy egyfajta bürokráciai Leviatánt hozzanak létre, amely termékeny talajnak bizonyult egy parazita globalista nyugati elit kiképzéséhez, amely lekezelően beszél azokkal, akiket prédának tekint, amint azt az ESG és a DEI őrületekben is látjuk.
Vajon az egyes államok ellenálltak? Minden bizonnyal, és néhány floridai kormánytisztviselő legutóbbi intézkedései alapján ítélve , még mindig ellenállnak. A központi terjeszkedés hosszú menetelése során az államok mégis túlerőben voltak, mivel a szövetségi kormányzat sokkal nagyobb erőforrásokhoz tudott hozzáférni a meglévő nemzeti adók emelésével és újak bevezetésével. A terjeszkedésre folyamatosan kínálkoztak kifogások, mivel a vállalatok és a magánszemélyek kihasználták a meglévő szabályozások kiskapuinak lehetőségét, és mert voltak valós és képzelt vészhelyzetek, amelyeket könnyen ki lehetett használni a terjeszkedés szekerére. Az Egyesült Államok, amely egykor a föderalizmus csúcsa volt, ma egy nyíltan fasiszta politikai központtal rendelkezik: az igazságszolgáltatás, a kereskedelmi, a törvényhozó, a végrehajtó és a vallási hatalom egyesítésével.
2. esettanulmány: Ausztrália leszármazása
Ausztrália 1901-ben szövetségi államként indult, lazán a német szövetségi rendszer mintájára, de számos innovatív elemmel, amelyek célja az volt, hogy megakadályozzák a központ túlzott hatalmának megszerzését. A föderációt hat önkormányzattal rendelkező gyarmat előzte meg, és csak a 19. század második felében nőtt meg az egységes nemzet iránti támogatottság. Már akkor is az volt az elképzelés, hogy a központi hatóság nagyon korlátozott számú tevékenységet fog kezelni, ahol a hatékonyság hiánya nyilvánvalóvá vált (főleg a védelem, a kereskedelem és a bevándorlás). A hivatalosan „Nemzetközösségként” ismert központnak a vészhelyzeteken kívül semmilyen hatásköre nem volt. Az államoknak kellett mindent megszervezniük, beleértve az oktatást és az egészségügyet is.
Ausztrália 1918-ban bevezette a kötelező preferenciális szavazási rendszert , amelyben a választók nemcsak a legkedveltebb jelöltjüket, hanem a második, harmadik, negyedik és így tovább preferált jelöltjüket is. Ez a rendszer megkönnyíti az új pártok megjelenését a szavazóközönség szeme láttára, mint egy egyszerű, elsőbbséget élvező rendszer, mivel ha a választók csak egy pártra adhatják le szavazólapjukat, akkor kevésbé lesznek hajlandóak kívülállókra szavazni, mert attól tartanak, hogy elpazarolják a szavazataikat.
Ha azonban a preferenciák rangsorát kérik, kiválaszthatnak egy perempárti jelöltet az élen, miközben a nagyobb pártok továbbra is bólogatnak, preferencia szerinti sorrendben a jelöltek teljes listáján. Ha egy szavazó leginkább preferált pártja kiesik az első preferenciák beszámítása után, az ő (és a többi szavazó) másodlagos preferenciái mindaddig számítva maradnak, amíg egy jelölt a szavazatok több mint 50%-át nem szerzi meg. Ily módon egy új pártnak sokkal több esélye van a megjelenésre és a gyors növekedésre. A központosított hatalommal szemben további védőbástyát állítottak fel az adózás terén: egy állandó bizottság felügyelte a szövetségi adóalapok államok közötti felosztását.
Szóval hogyan sikerült ez az egész? Akárcsak az Egyesült Államokban, ma is virágzik az ausztrál védelmi költségvetés, amely idén először fújja át az 50 milliárd ausztrál dollárt. A Nemzetközösség a jóléti, egészségügyi és oktatási szabályozáson keresztül beszippantotta magát, és most uralja az adóbeszedést. Összességében a GDP körülbelül 27%-át költi el, szemben az első világháború előtti gyakorlatilag nullával, 10-ban pedig körülbelül 1960%-kal.
Az egyes államok továbbra is jelentős hatalommal bírnak, amelyet könyörtelenül (vissza)használtak a zárlatok során, de mind az állam, mind a központi kormányzat lobbi által megfertőzött, értelmetlenségeket hirdető Leviatánokká vált. Külön probléma, hogy mindenütt – és ez a preferenciális szavazási rendszer ellenére is, amely a hatalom felhígítását hivatott segíteni – ugyanaz a két politikai párt vezeti a műsort, mindkettőt szükség esetén a szélsőpártokkal kötött koalíciók révén tartják felszínen (a Munkáspárt a zöldek, a liberális pártnak pedig a nemzetiek).
A két domináns ausztrál párt rájött, hogy ezzel a felállással a kisebb pártokat ki tudják zárni a képből a választási választókerületbe való beavatkozással. Egy különösen kirívó esetben egy, nagyrészt e pártok tagjaiból álló bizottság felosztotta egy Rob Pyne nevű lázadó politikus választókerületét úgy, hogy a politikus már nem is abban a választókerületben lakott, amely beválasztotta a queenslandi parlamentbe. Ausztrália politikai elitje a választási választókerületbe való beavatkozás és más eszközök révén két domináns maffiózó csoportot tart fenn, amelyek korrupciót és rossz szokásokat terjesztenek, mindezt nagy nemzetközi vállalatok támogatásával. Olvassa el 2022-es Rigged című könyvünket , hogy többet megtudjon a Downtown Underben zajló hátborzongató „haverjátékokról”.
3. esettanulmány: Hogyan zabálta fel az Európai Unió a tagállami hatóságot?
Az EU alapjai kicsiben kezdődtek, amikor a Schuman-terv értelmében 1951-ben hat ország megállapodott abban, hogy szén- és acéliparát egy irányítás alá vonják. A következő években a szorosabb gazdasági integráció az Európai Gazdasági Közösség (vagy EGK, később EK-ra egyszerűsítve) megalakulásához vezetett 1957-ben, végül pedig az Európai Unió (EU) megalakulásához 1993-ban. Az EU jelenleg 28 országból álló föderáció.
Kezdetben az EK felépítése szinte a föderalizmus csúcsát jelentette: nem volt tényleges központi kormányzat (hiszen a független államok szuverén nemzetek voltak! ), és az EK vezetése félévente rotálódott az országok között. Az EK ülésein nemzeti vezetők vettek részt, és a minisztereket olyan együttműködésen alapuló gazdasági ügyekre irányították, mint a Közös Agrárpolitika finanszírozása. A tagországok önérdeke felülírta a nemzetek feletti álmokat. Létezett egy úgynevezett parlament, de csak 78 taggal és törvényhozó hatalom nélkül. A parlamenti képviselőket nem közvetlenül választották meg, hanem a tagországok parlamentjeinek megválasztott képviselői közül.
Ám az eső idején az intézmények, ügynökségek és bürokraták száma virágzott az idő múlásával, ahogy a küldetés beköszöntött. Eleinte a bürokraták növekvő káderének többsége kellemesen telt napjaiban, például a vízvezetékek és a vonatok vastagságára vonatkozó szabványok kidolgozásával. mérők. Az idő múlásával a Közösség úgy szervezte meg a dolgokat, hogy egyre tekintélyesebb szerepet vállaljon az eredeti hatáskörén túlmutató ügyekben, mint például a külpolitika és a monetáris politika, amely utóbbit az Európai Központi Bank 1998-as frankfurti megalakulásával formálták.
Mára az EU tűzokádó szörnyeteggé vált. Az egészségügyi szabályozások, az értelmetlen iparági szabványok, például az ESG-jelentések kötelezővé tétele a nagyvállalatok számára, amely központi valuta, amelyet az adózás és az adósság feletti ellenőrzés megszerzésére használt, az oktatási szabványok stb. révén az EU végrehajtó és jogalkotó testület, amely hatáskörrel rendelkezik. soha nem kellett volna. Formális költségvetése nem olyan nagy, de az általa irányított költségvetés óriási.
A tagállamok közötti többéves megállapodás értelmében 1.8 billió eurós költségvetéssel rendelkezik a 2021–27 közötti időszakban (a GDP 1–2%-a). Ez a központi EU-s adminisztrációra és programokra vonatkozik, tehát némileg megegyezik azzal, amit Washington saját magára költ. Nem tartalmazza az egyes tagállamok kormányzati kiadásai feletti befolyását, amely az EU GDP-jének körülbelül 50%-át teszi ki. Az EU bürokráciája e kiadások nagy részét a kötelező egészségügyi kiadásokon (beleértve a Pfizerrel kötött rejtett szerződéseket), a kötelező propagandán , a kötelező jelentéstételi szabályokon és így tovább keresztül ellenőrzi .
Tanulságos, hogy az EU jelenlegi hatalmának nagy részét nem demokratikus szavazás, hanem átszervezés révén szerezte meg: hatalmat halmozott fel azáltal, hogy levetkőzte a terheket a tagállamok egyes vezetőiről, akiket nem érdekeltek a nehézkes demokratikus utak. Az Európai Bizottság vezető szerepet vállalt olyan kérdésekben, mint a Brexit , a migráció és a Covid-vakcinák, miközben bitorolta a korábbi nemzeti hatásköröket a külföldi diplomácia és az egészségügyi költségvetések felett. A tagállamok kormányai hagyták, hogy ez megtörténjen.
Az EU propagandagépezete hasonlóképpen kicsiben indult, mint a média és a nagy techcégek számára követendő irányelvek halmaza, de mára egy teljes értékű és nyilvánvaló propagandaminisztériummá alakult, amely törvényen kívül helyezi a hivatalos világgal szembeni ellenvéleményt . Ismételten lopakodó fasizmus, amelyet ismét a nagy nemzetközi vállalatok és a globalista elit éltet. Az egyes európai országoknak még mindig nagy hatalmuk van – nagyobbnak, mint az Egyesült Államok és Ausztrália államainak, mert legalább Európa hadseregei még mindig nemzetiek –, de a központosított és zsarnoki felduzzadtság felé való süllyedés Európában megdöbbentő.
Hogyan lehet helyrehozni a föderalizmust?
Az elmúlt évtizedek bebizonyították, hogy a különböző régiókban, eltérő kiindulási pontokkal a kis központi bürokráciák nagyvállalatokkal és gazdag magánszemélyekkel kötöttek szövetséget, egyre több hatalmat bitoroltak, és kiszívták az életet a szövetségekből, amelyeket ki kellett volna szolgálniuk. Mindenféle intézményi fékek és ellensúlyok kudarcot vallottak, a számvevőszékektől a vétójogon át a rotációs vezetésig. A vadállat ettől függetlenül csak nőtt, arrogancia, ravaszság, lopakodás és korrupció révén.
A föderalizmust támadások érik, de még van élet a régi nyagban. Mindhárom fenti példában az államot alkotó államok még valamennyire működőképes demokráciával, virágzó független médiával és a polgárságban egyre jobban tudatában vannak annak, hogy valami olyasmivel foglalkoznak, ami aktívan az érdekeik ellen dolgozik. Kivéve a központban lévőket, ott van az a vágy, hogy több döntéshozatal nem központilag történjen.
A lakosság lábbal szavaz olyan helyekre, ahol jó (például Floridában, Svájcban, Madridban és Lengyelországban (2024 előtt)), és menekülnek azoktól a helyektől, ahol tévednek (például London, Kalifornia és Melbourne). A központi Leviatánok még mindig fokozzák az irányítást, de most élesebben kell kiabálniuk, hogy elérjék a maguk akaratát, és úgy kell tenniük, mintha minden apró probléma egzisztenciális fenyegetés lenne, amely nagyobb ellenőrzést igényel. Egy (majom)himlő a házaikon!
Úgy gondoljuk, hogy a jövő föderalista, és szeretnénk előre tekinteni, és megfontolni, hogyan akadályozhatjuk meg a jelenlegi probléma újbóli megjelenését. Hogyan építhető fel egy olyan föderalizmus, amely robusztus védőbástyaként szolgál a ma oly domináns fasiszta erőkkel szemben?
A fő dilemma, amit látunk, az, hogy minden modern szövetség valószínűleg nem kerülheti el a szerény méretű „megosztott” bürokráciát. A Team Sanity oldalán a Covid-évek során sokan arról álmodoznak, hogy nagyon kevés közös bürokráciával rendelkezzenek, de bármennyire is utáljuk, úgy gondoljuk, hogy a megosztott bürokrácia nemcsak elkerülhetetlen, de akár célt is szolgálhat.
Szükségünk van egy ésszerű méretű bürokráciára egy nagy hadsereg működtetéséhez, mert minden modern nyugati államnak vannak nagy hadsereggel rendelkező ellenségei. Szükségünk van egy olyanra is, amely ellensúlyt biztosít a nagy nemzetközi vállalatok számára, amelyek mindannyiunkon átgázolnak, ha nincs szervezett ellenállás. Bármennyire is álomszerűnek tűnik, a 18. századi liberalizmus véleményünk szerint túl individualista és naiv a modern, egymással versengő hatalom világának valóságával kapcsolatban. A nagyvállalatok és a rossz szándékú országok félelmetes bestiákat alkotnak, amelyek arra kényszerítenek minket, hogy saját vad bestiánk legyen a védekezésünkre.
Mégis hogyan lehet saját vad vadállatunk, és nem eszik meg minket?
Az egyik kézenfekvő kiindulópont a jelenlegi antiszociális bürokrácia lebontása és egy igazságszolgáltatási folyamat létrehozása a központi kormányzat bűneinek feltárása és megbüntetése érdekében. Ez mind jó, és üdvözlendő, de előre kell gondolnunk a büntetés utáni napra is. Hogyan fogunk akkor beállítani a dolgokat gyermekeink és gyermekeik számára?
A jövőbeli föderalizmus egyik fontos eleme a sokkal aktívabb és tudatosabb polgárság. Már felvázoltunk két kulcsfontosságú újítást, amelyek elősegítenék ezt: minden bürokratikus vezető költségvetési vagy szabályozási hatáskörrel való kinevezése polgári esküdtszékek által, amelyet a polgári média kötelezettsége kísér, elismerve a híreket fontos közjóként, amelyet magának a polgárságnak kell biztosítania. Ez a két újítás elősegítheti egy öninformáló polgárság kialakulását, amely rendszeresen részt vesz a vezetők kiválasztásában és a bürokratikus visszaélések elleni védekezésben.
Képes-e a „negyedik hatalom” egyedül küzdeni a korrupció ellen?
E két javaslat lényege egy „negyedik hatalom” létrehozása volt a központi kormányzaton és a föderáció minden egyes alelemén (pl. államon vagy országon) belül, amelynek feladata az állampolgárok tájékoztatása és a másik három hatalom kényszerítése. a kormányzat (törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltatási), hogy a lakosságukért dolgozzanak, ahelyett, hogy összecsapnák őket.
Az e negyedik hatalom által szervezett, állampolgári esküdtszéken alapuló kinevezések felváltanák a politikai kinevezéseket minden olyan intézmény élére, amely kormányzati pénztől függ, és minden olyan intézmény élére, amely a kormányzatihoz hasonló szerepet tölt be – beleértve a jótékonysági szervezeteket is, amelyek közül sok jelenleg olyan jellemzőkkel rendelkezik, amelyeket a gazdagok a demokratikus erők kijátszására használnak (gondoljunk a Gates Alapítványra). A negyedik hatalom médiaága kiterjedhetne arra is, hogy magából a kormányzatból is információkat szolgáltasson a nyilvánosságnak, például a számvevőszékek működéséről és felfedezéseiről. Az Egyesült Államok ilyen irányú kezdeményezései már javában zajlanak.
Mégis, még ha egy új szövetségi rendszerben a legfelsőbb bürokratákat az állampolgári esküdtszékek függetlenül neveznék ki, azonnali és félelmetes lenne a kereskedelmi nyomás a kinevezettek korrumpálására: a nagyhatalmú nemzeti és nemzetközi vállalatok eredendően kapzsiak, és nem fognak sehova menni. Ezek a vállalatok kiváló tanácsadókkal is szövetkeznek, akiknek az éltető eleme abból fakad, hogy segítik őket saját lakosságuk érdekeinek felforgatásában.
Mivel az összes célpont közel van egymáshoz egy fizikai helyszínen, mint Washington, D.C., Canberra vagy Brüsszel, a Big Money könnyen bekerítheti a felső bürokratákat kísértésekkel és saját propagandista médiaapparátusával, arra ösztönözve őket, hogy minket, többieket ember alattinak lássanak, akiknek a nap minden percében meg kell mondani, mit kell tenniük, ahogyan az most is történik. Az üzleti és politikai elitre számítani lehet, hogy a helyszínen szabotálják a negyedik hatalom korrupcióellenes erőfeszítéseit.
A negyedik hatalom által a központban zajló események polgári felügyelete érdekében felépített rendszereket fokozatosan klónoznák a Big Money által felállított árnyékbürokráciák, amelyek közvetlenül adnak tanácsot és „segítenek” a csúcspolitikusoknak „hatékonyan” ebben vagy abban a problémában. A központ elkezdené kijátszani a polgárok által támogatott struktúrákat, és propagandát hirdetne a polgári zsűri által választott vezetők ellen, miközben a feltörekvő parazita osztály valóban független vezetőket tesz kudarcnak.
Ezen és sok más aljas mechanizmuson keresztül arra számítunk, hogy a Nagy Pénz felfedezi, hogyan igázhatja le és korrumpálhatja a negyedik hatalmat. Egy parazita osztály jelenne meg és virágozna újra, amit döntően segítene számos kulcsfontosságú szerep együttes jelenléte. Ez a disztópikus gondolatkísérlet arra a következtetésre vezet minket, hogy egy közvetlenül demokratikus negyedik hatalom nem tudja mindezt egyedül megtenni: a kormányzati hatalmi ágak szétválasztásának fenntartásához a kormányzati hatalmi ágak fizikai szétválasztására is szükség van. A központi bürokráciának útra kell kelnie.
Az utazó bürokrácia
Képzeljünk el egy olyan rendszert, ahol ahelyett, hogy egy adott földrajzi székhelyen állandó helymeghatározást alkalmaznának, a központi bürokrácia minden funkcionális területe valahol máshová került a szövetségen belül, ráadásul pár évtizedenként gyökerestül kitelepítik és máshol helyezik el újra, egy ütemezett ütemezés szerint. a többi funkcionális terület időszakos újratelepítése.
Minden funkcionális terület a következő legalacsonyabb kormányzati szint – azaz az Egyesült Államok és Ausztrália állami szintje, Kanada tartományi szintje vagy az EU országos szintje – véletlenszerűen kiválasztott tagjának bürokráciájába kerülne, majd meghatározott idő elteltével egy másik, véletlenszerűen kiválasztott tag bürokráciájává vált.
Így például az Egyesült Államok külügyminisztériuma 20 éven át a floridai kormányzó apparátus része lehet, majd Texasba vagy Montanába küldik. Hasonlóképpen, az USA Federal Reserve 20 évig az Ohio-i Federal Reserve része lehet, majd Missouriba költözött. A szövetségi kormány továbbra is meghatározná ezen entitások politikáját, felelősségi körét és költségvetését, de tevékenységük napi lebonyolításáról és minden személyi kérdésről helyben döntenek, az élén egy állampolgári zsűri által kinevezett igazgatóval. az adott helyi tagállam állampolgáraitól.
Hogyan működne ez az EU-ban, 28 országgal? Az EU központi bürokráciája, mondjuk, körülbelül 24, nagyjából egyforma méretű funkcionális területre szerveződne. Ez a 24 funkcionális terület az EU körül forogna, és évente egy-két funkció másik országba költözne, és soha nincs két terület egyazon tagállamban. Az egyes funkcionális területek vezetőjét, például az oktatásban dolgozó vezető köztisztviselőt a helyi állampolgári zsűri nevezné ki, és ezért a helyi lakossághoz kötnék.
Valami olyasmi, mint két évvel a tervezett kitelepítés és áthelyezés előtt, véletlenszerűen választanák ki az új fogadó országot, és úgy készülne, hogy helyet biztosítson a beérkező központi funkciónak. Mivel az új házigazda minden személyi kérdésben hatalmat gyakorolna, az átmeneti időszakban lehetősége lenne megtervezni a létszámcsökkentést vagy átcsoportosítást a bejövő bürokrácián belül.
Részletes tervezési specifikációk: Forgatások, metszés, modularitás és finanszírozási szabályozások
A szövetségi tagoknál kevesebb funkcionális területtel való foglalkozás célja, hogy erős politikai ösztönzést keltsenek a rotáció fenntartására: az ilyen felelősséggel nem rendelkező tagok egy éven belül megkövetelik, hogy jöjjön hozzájuk, ami megnehezíti a rotáció leállítását. Magának a rotációnak az a célja, hogy minden területen a kreatív pusztulás és megújulás egy-egy automatikus pillanatát ágyazza be: egy olyan pont, amikor azt, ami még igazán hatékony és hasznos, egy új házigazda friss, kritikus tekintete fogja felmérni, aki hajlandó és képes lemondani arról, már nincs értelme.
Ha ugyanazt a központi funkcionalitást fenntartja az egész szövetség számára, de kevesebb erőforrással, a helyi házigazda a többlet egy részét saját polgáraira költhetné, több állás révén a helyi bürokrácián belül más területeken, amelyek közvetlenül érintettek a helyi ügyekkel.
Mind a funkcionális egységeknek, mind az azokat foglalkoztató köztisztviselőknek hasznosnak kell tűnniük az új fogadó fél számára, például bizonyított eredményekkel, ha azt akarják, hogy területük és munkahelyeik túléljék a rotációt. Egy ilyen automatikus metszési pillanat hiányzik a jelenlegi rendszerből, ahol a központi bürokrácia ösztönzői a növekedésre és a növekedésre irányulnak, és az elhalt fát hagyják hátra, hogy beborítsák a munkát. A kreatív rombolás a magánszektor folyamatos vitalitásának kulcsfontosságú eleme. Bár rövid távon fájdalmat és hatékonyságvesztést okoz, a közszférában is rendszeres átalakításokra van szükség, ha el akarjuk kerülni a ma látható súlyosabb hosszú távú problémák újbóli felmerülését.
A bürokrácia némileg moduláris felépítése, és ezáltal a funkcionális egységek közötti integráció korlátozása szintén egy funkció, nem pedig hiba. A moduláris egységeket könnyebb optimalizálni és tisztességesen kezelni. Az egységek közötti koordináció nehezebb lenne moduláris kialakítással, de ezeket a koordinációs problémákat a közös problémák explicit felismerése oldaná meg.
A nyílt vita és a nyílt kezdeményezések felváltanák a jelenlegi gordiuszi csomós szövevényt, amely megnehezíti a korrupció azonosítását és visszafordítását. Magának a központi rendszernek a föderalizálása, a funkcionális területek tagállamok szerinti felosztásával és rotációjával, arra kényszeríti, hogy a központi szintű koordinációs problémák megoldásait nyíltan vitassák meg. Ez arra kényszerítené mind a közszolgálatot, mind a polgárokat, hogy érettebben ismerjék fel a bürokrácia valódi nehézségeit, jutalmazva azokat, akik kevesebb fülbemászó szlogent hangoztatnak, és több pragmatizmust és toleranciát tanúsítanak. Előmozdítaná a belső generalisták értékét a média embereivel szemben.
Ehhez a rendszerhez egy beépített mechanizmusra is szükség lenne, amely megakadályozza, hogy a központi kormányzat közvetlen ellenőrzést szerezzen a szétszórt központi bürokrácián kívüli erőforrások felett – például a jótékonysági szervezetek hadiládái vagy az egyetemi kutatócsoportok finanszírozása felett. Javaslatunk az, hogy minden funkcionális terület felhatalmazást kapjon arra, hogy ellenőrzést követeljen minden olyan államon kívüli alap felett, amelyet a központi politikusoknak sikerül bitorolni és irányítani, még akkor is, ha ez a bitorlás az adományozók által létrehozott magánszervezeteken keresztül valósul meg.
Ennek működéséhez szükség lenne egy közigazgatási bíróságra, amely elbírálná, hogy melyik funkcionális terület kapja meg az azonosított forrásokat. Reméljük, hogy ez a kormányon kívüli pénzekre való rácsapás nagyon erős ösztönzést adna a számos funkcionális terület számára a központi politikusok által közvetlenül vagy közvetve irányított források nyomon követésére. A munkavégzéshez fontos lenne, hogy ne tegyenek lehetővé kivételt az alól a szabály alól, hogy nem létezhetnek titkos vagy különleges alapok, különösen nem „nemzetbiztonsági” vagy „vészhelyzeti” okokból, mert különben minden korrupció olyan ürügyeken keresztül történne, mint pl. Coviddal történt.
Tervezési specifikációink kizárják a nagy főváros szükségességét: nem létezne olyan fizikai hely, ahol a főbb minisztériumok mindegyikének székhelye, összegyűjtő hatalma és lobbistája lenne. Ennek ellenére egy vagy két helyen létezhetnek parlamentek és végrehajtó központi kormányhivatalok, amelyek tele vannak választott politikusokkal, és képesek fogadni a tengerentúli diplomatákat. Ám a központi hatalom felmutatkozása Washington DC-ben és analóg városaiban szerte a Nyugaton a jelenleginél sokkal szerényebbé válna. Minden háttértámogatás és a mély állam különböző részlegeibe ágyazott eszközök máshol helyezkednének el. Képzeld el, mit kezdhetsz azzal az ingatlannal a Függetlenség Avenue-n.
Még a végrehajtó kormány hivatalait körülvevő biztonsági és kávégépeket is az egyik tagállamban, a központi parlamenti székhelytől távol elhelyezkedő minisztériumok egyike szervezné és döntené, erős ösztönzőkkel a hatékony és kicsiny tartás érdekében. A központi politikusoknak továbbra is nagy hatalmuk lenne, mégpedig a költségvetés és a szövetségi polgárokat érintő törvények felett, pusztán azért, mert a lakosságnak képviselői döntéseket kell hozniuk. A polgárok és a tagállamok azonban sokkal közvetlenebb ellenőrzést gyakorolnának mindazon eszközök felett, amelyek a politikusok rendelkezésére állnának.
Lehet, hogy a helyiek gazemberek?
Attól lehet tartani, hogy egy ilyen rendszerben a helyi politikusok és bürokraták portyáznak és rosszul irányítják a forrásokat, amelyeket a központ küld nekik elköltésre. Úgy gondoljuk, hogy ez a kockázat alacsonyabb, mint amilyennek látszik, a következő okok miatt.
A mi rotációs rendszerünkben minden tagállam csak egy területre, például az oktatásra vonatkozóan intézné az egész szövetség központi kiadásait, míg a többi tagállam más, az egészhez kapcsolódó fontos központi területet, mint a honvédelem, az egészségügy, élelmiszerbiztonsági szabványok, adózás és nemzeti parkok.
Mindaddig, amíg van értelme a többi tagállammal együtt lenni a föderációban, minden állam gazdasági és politikai ösztönzést jelent arra, hogy ésszerű legyen a pénzeszközök elbocsátása. Emellett a költségvetés továbbra is központi irányítás alatt állna, és így közvetve a lakosság egészének felügyelete alatt állna. Ha egy tagállam helytelenül viselkedik, arra a lakosság egésze a költségvetési változásokon keresztül reagálhat.
Egy másik aggodalomra ad okot, hogy a központi területen dolgozó, de fizikailag egy adott tagállamban dolgozó köztisztviselők, akik közvetlenül az adott államhoz lojális állampolgárok alatt dolgoznak, maguk is megosztották volna a lojalitást. A pénz és a munkájuk célja az egész szolgálata, míg a legfelsőbb főnökük ösztönzése és a fizikai elhelyezkedésük szellemisége a helyi állam szolgálata. Ezt megint csak jellemzőnek tekintjük, nem hibának, hiszen éppen ez a feszültség nehezítené meg egy új központi Leviathan megjelenését.
Ahhoz, hogy jól működjön, a teljes rendszernek bizalmat kell teremtenie az alkotó államok között, és egyben bizalmat is kell létrehoznia közöttük, egy olyan bizalmat, amely a közös érdekekből születik és tart fenn. Idővel a rendszerbe ágyazott rotáció és kölcsönös függőség hatékony együttműködési kultúrát kellene, hogy elősegítsen. Ez némileg úgy működne, mint egy családok közössége, ahol minden család felváltva, az egész számára előnyös feladatokat lát el.
Természetesen bizonyos nehézségek adódnának, beleértve azokat az eseteket is, amikor a helyi vezetők visszaélnek hatalmukkal, de ezek a vezetők végső soron a helyi lakosságukért felelősek, akiket arra ösztönöznek, hogy jó kapcsolatokat tartsanak fenn az egész szövetség polgáraival. Csak ha a helyi lakosság már nem látja értelmét annak, hogy része legyen az egésznek, ez csak akkor esne szét, és ez így van: egy újabb jellemző, nem hiba. Ez a feszültség tartja lábujjhegyen a rendszert, kikényszerítve a tagországok közötti együttműködés gyakorlatát, a közös érdekek folyamatos keresését.
Ha valóban nincs többé közös érdek a föderáció fenntartásában, akkor a föderáció szétesne és szét is kellene, hogy hulljon a kreatív rombolás nagyszerű példájaként, hogy helyet adjon egy alkalmasabb, államok feletti szervezeti struktúra kialakulásának. A felbomlás mindazonáltal fájdalmas lenne, mert hirtelen minden szétesni kívánó államnak mindent meg kellene tennie, amit a többi állam tesz helyette, ami magas azonnali költségeket okozna. Egy újabb jellemző, és egy újabb analógia a családokkal ...
Egy új föderalizmus felé a digitális korban
Új föderalizmus-javaslatunk egyedülállóan megfelel a modern kornak. A korábbi évszázadokban az internet és az azonnali, jó minőségű, távolsági videókommunikáció előtt lehetetlen lett volna a központi bürokráciát ilyen módon föderalizálni. Az információcsere, vita, problémamegoldás és koordináció a központi bürokratikus egységek között, illetve közöttük és a központi politikusok között szinte lehetetlen lett volna.
Hetekbe telt volna, amíg egy politikus vagy közalkalmazott egyszer körbejárja az összes tagállam összes funkcionális területét. A nagy bürokrácia működtetéséhez szükséges hatalmas mennyiségű koordináció megakadályozta volna a helymegosztás elhagyását. Az általunk felvázolt lehetőség a kormányzat legmagasabb szintjének policentrikussá tételére az új technológia miatt válik lehetővé, amely révén a különböző helyeken található, egymással szorosan összefüggő egységek közötti koordináció sokkal könnyebbé, sőt általánossá vált.
Javaslatunk közvetlenül is foglalkozik azzal, hogy a politikusok és a vállalatok irányítják az információáramlást, amelyet a modern kommunikációs technológia és az általa létrehozott monolitikus médiavállalatok rendkívüli mértékben lehetővé tesznek. Az új rendszer közvetlen demokratikus követelményeihez való alkalmazkodás időszaka után a polgárok gyakori bevonása a média, a tagállamok és a szövetség működésébe normálisnak számítana, ami idővel aktívabb és tájékozottabb állampolgárságot teremtene. A polgárokat a jelenleginél sokkal nagyobb mértékben és hatékonyabban mozgósítanák, hogy kiálljanak saját érdekeikért.
Bármennyire is változást jelent a javaslatunk, a ma történések bizonyos vonatkozásai továbbra is folytatódnak. A központi kormányzat és az egyes tagállamok kormányai közötti feladatmegosztás továbbra is a „normális politikának” lenne alávetve. Mindketten folyamatosan húznák az ellenőrzésük alatt lévő több erőforrást, versenyezve egymással és a polgárokkal. A jelenleginél sokkal erősebbek lennének azok a tényezõk, amelyek az expanziós hajtóerõket ellensúlyozzák, a negyedik hatalom tevékenysége és a policentrikus rendszer architektúrája és logisztikája révén.
A policentrikus föderalizmus e rendszerének finomhangolásához és adaptálásához saját struktúrákra van szükség, ami megköveteli a meglévő többközpontú rendszerek alapos elemzését, mint például Svájcban, ahol a föderalizmust nagyrészt érintetlenül hagyták. Néhány kiemelkedő tervezési kérdés a következők:
- Az adott tagállam által felvett központi funkcionális terület méretének nagyjából meg kell-e felelnie az adott tagállam saját méretének, már csak azért is, mert a nagyon kis államoknak esetleg hiányzik az adminisztratív kapacitásuk a bürokrácia nagyon nagy részének átvállalására? Ez a véletlenszerű elosztási mechanizmus méretalapú rétegzésével valósítható meg. (Hátrányok: az Egyesült Államok Védelmi Minisztériuma valószínűleg soha nem ülne Idahóban. Előnyök: a verseny egy tagállam helyi bürokráciája és az adott évben a központi terület bürokráciája között egyenlőbb lenne.)
- Megengedik-e, hogy az egyes központi funkcionális területek vezetői a központi parlamenti székhelyre utazzanak? (Hátrányok: így könnyebben összejátszhatnának a választott politikusokkal és a Big Money-vel az emberek érdeke ellen. Előny: hatékonyabb lenne a politikusok és a központi bürokrácia közös tevékenysége.)
Ön egy politikai pragmatista, akit valóban érdekel a modern nyugati parazita hatalmi struktúrák Titanicjának megfordítása, és egy robusztusabb, áramvonalasabb és reagálóképesebb föderalizmus megtervezése, amely átveszi a helyüket a jövőben? Ha igen, kérjük, ossza meg saját ötleteit , szervezzen konferenciákat erről a témáról, és próbáljon ki helyi megoldásokat . Amikor társadalmaink valóban készen állnak a reformokra, a restaurációs mozgalom nem engedheti meg magának, hogy egy tervrajzoktól mentes mappát tartson a kezében. Itt az ideje a komoly tervezői gondolkodásnak.
Ez a cikk először a Brownstone Institute publikálta itt.
